Megannyi kép tele élettel: szinte hallani a hegedű és a bőgő zümmögését, érezni a vándorcigányok sátrai körül keringő füst illatát, és mintha tapintani lehetne a pásztorok kérges kezeit. Kása Béla eltűnőben lévő világokat, közösségeket, értékeket és a paraszti kultúra felbecsülhetetlen kincseit örökíti meg az utókor számára. A Fonó Budai Zeneház jubileumi beszélgetéssorozatának részeként találkoztunk a fotográfussal.
Ádám Rebeka Nóra interjúja a Mandiner hetilapban.
Kisgyerek volt az 1956-os forradalom idején. Emlékszik valamire belőle?
Komlón laktunk abban az időben. Pécsen születtem, aztán Komlóra kerültek a szüleim. Hatéves koromig laktunk ott. Ötvenhat maradandó élmény. Nem sok mindenre emlékszem, de arra igen, hogy jöttek a tankok, és lőttek. Akkora robbanások voltak, hogy kiestünk éjjel az ágyból. Utána gyűjtöttük a töltényhüvelyeket, pedig nem szabadott. Mindig tiltották a szülők, mert volt belőle baleset, megesett, hogy gyerekek kezében felrobbant a talált kézigránát.
Mikor került el vidékről?
Az első osztályt még Komlón kezdtem, karácsony után költöztünk Budapestre, a hatodik kerületbe. Az Andrássy útra jártam iskolába, a mai Terror Háza épülete volt az iskolánk. Figyelmeztettek, hogy a pincébe ne menjünk le soha, mert ott nagyon furcsa dolgok vannak, vérnyomok a falon. De az akkori viszonyokról nem sokat tudtunk hat–tíz évesen, nem sokat éreztünk abból, hogy milyen világ van. Annyit tudtam, hogy apámat elvitték 1956 után valahova a Vértesbe. Egy kőbányában volt két évig, hogy miért, az sosem derült ki, soha nem tudott róla beszélni. Egyszer voltunk nála, emlékszem, kis csillékkel mentünk fel a hegyre, ló húzta. Összekuporodva ültünk benne. Felérkeztünk egy fennsíkra, ahol egy hosszú asztalnál ültek az emberek csíkos rabruhában. Ott ült apám is. Olyan sovány volt, mint a cérnaszál, nagyon rosszul nézett ki. Nem tudta, hogy mikor engedik el. Nem lehetett semmit csinálni, csak távolságot tartva leülni. Sírtunk.
Mi lett az édesapjával azután?
Amikor apámat kiengedték, kapott valami éjszakai munkát egy nyomdában. Nappal aludt folyton. Aztán átköltöztünk a XIII. kerületbe, közel a Szent István parkhoz. Ott nagyon jó társaság verődött össze, nyolcan-tízen elkezdtünk zenélni. Átjártunk úszni a szigetre, akkoriban voltak az első barátnők is. Jó világ volt.
Németországban is élt, nem is keveset.
Hetedikes voltam, amikor édesanyámék úgy döntöttek, hogy Németországba megyünk. Toncsi bátyám a második világháború után amerikai hadifogságba esett, majd Ausztráliában kötött ki, és miután visszajött Európába, ő hívta anyámékat; kivándorló-útlevéllel el lehet hagyni az országot, ha Nyugaton élt rokon. Az megint nagy érzelmi érvágás volt nekem: elszakadni a barátoktól, akik közül egyébként később nagyon sokan művészek, fotósok, zenészek, festők lettek. Négyen mentünk: édesanyám, édesapám, a nővérem és én. Egy szál bőrönddel utaztam. Sokan mentek akkor hozzánk hasonlóan, mert a Kádár-rendszer kicsit lazult. Bőgtem egészen Bécsig a vonaton, hogy itt kellett hagynom a barátaimat.
Ekkor már foglalkoztatta a fotózás?
Komlón voltak apámnak barátai, egy házaspár. A férfi fotózott, maga hívta, nagyította a filmjeit, színes képeket is készített. Akkor láttam először ilyesmit, még nagyon kicsi voltam, négy-öt éves. Később Budapesten az egyik barátom, Bütyök, akinek az édesapja fotós volt, bevitt a sötétkamrának is használt fürdőszobájukba, attól fogva együtt hívtunk elő és nagyítottunk képeket. Amikor meghalt az édesapja, rengeteg negatív maradt hátra, mi meg kicsipegettük belőlük az érdekes témákat. Abban a világban például nem látott meztelen nőt az ember, sem élőben, sem képen. Hogy ekkor fogant-e meg a fotózás gondolata, azt nem tudom… A viccet félretéve, később sokat jártunk fel Jancsó Miklósékhoz, mert a fiával, Kuksival jó barátok voltunk. Elképesztő, ami ott körülvett minket, még most is kiráz a hideg, ha visszagondolok. A filmesek meg a többi ember, aki járt hozzájuk, aztán azok a könyvek és tárgyak, egyáltalán az, ahogyan be volt rendezve a Rózsa Ferenc utcai lakásuk − olyan volt, hogy nem tudtad, Budapesten vagy falun vagy – mind a kettő vagy egyik sem? Gyönyörű bútorok, pulikutya, tulipántos láda, lemezjátszó, Rolling Stones-, Beatles-lemezek. Valami csodavilág volt!
Orbán Viktor péntek reggel arról is beszélt a Kossuth Rádióban, hogy a magyar ellenzéki pártok lényegében ukrán összeköttetésekkel rendelkeznek.
Ha az ukrán energiafenyegetés megvalósul, akkor a magyar családok áramszámlája a duplájára, fűtésszámlája a négyszeresére nő – jelentette ki reggeli interjújában Orbán Viktor. Szerinte nonszensz, hogy a magyarokkal akarják megfizettetni az európai háborús politika árát.
Kiss László meglepődött, mennyibe kerül egy kiló kenyér.
„A magyar külpolitikát egyetlen szempont vezeti, mégpedig hogy mi a magyarok érdeke” – szögezte le a miniszterelnök.
Interjú Adam Lovingerrel, a Pentagon és a Fehér Ház nemrég Budapesten járt volt stratégiai elemzőjével.
„Weber úr azt mondta az Európai Parlamentben, hogy az ukránoknak joguk van csatlakozni az Európai Unióhoz. Ez tévedés. Az ukránoknak joguk van jelentkezni az EU-ba. Nekünk pedig jogunk van dönteni erről. Ez a helyes leírása a helyzetnek.”
Születések száma jobb, mint az uniós átlag, viszont a halálozások sajnos még mindig magasabbak, mint a blokk többségében.
Derkovits Gyula híres alkotása, a Vasút mentén áll a borítóján annak az azonos című, nagyszabású albumnak, amely négyszáz oldalon kínál izgalmas válogatást a vasút ábrázolásáról a magyar művészetben. Nem csak vonat- és művészetrajongóknak.
